Téli sport a nappaliban

Lehet télen pingpongozni! Otthon! Decemberben, januárban, hóesésben, mínuszokban, ónos esőben. Bent. Na jó, egy kb. 30 nm-es helyiség kell hozzá. A többi már csak találékonyság.

ő az

Nálunk a nappaliban az étkező asztalon (80 x 160 cm) kezdődött a téli sportolás, egy asztallapra felszerelhető, kb. 3000 forintba kerülő pingpong hálóval. Megvan annak is a bája, hogy kisebb asztalon játszik az ember, de sokkal élvezetesebb lett a játék, mikor a férjem vágott 2 db 110 x 110 cm-es rétegelt falapot és azokat ráhelyeztük az asztallapra. Utolsó simításként lefestettük felületét. Persze még így is jóval kisebb a sporteszköz, mint az igazi, de nagy meccseket játszunk rajta. 

"Ezt ne rakd fel, drágám! Látszik, hogy milyen kupi van."

Úgy kezdődik a pingpong-mérkőzés, hogy lepakoljuk az aktuális kacatokat az étkező asztalról, aztán amennyire lehet, széttoljuk a bútorokat:, a dohányzóasztalt a kanapéhoz, a székeket a terasz ajtó elé, a növénykéket a sarkokba. Beforgatjuk középre az étkezőasztalt, a szekrény mögül előhúzzuk a két falapot, ráhelyezzük az asztalra, hogy semelyik irányba ne billenjen le, aztán rákattintjuk a hálót, bekapcsolunk valami jó kis latin zenét és indul a móka.

Nem is gondolná az ember, mennyi plusz motívum születik így, hogy a szobánk tereptárgyai is szerepet kapnak a mérkőzésben. Például a kutyánk. Gyilkos labdamenetek közepén sétál halálos nyugalommal át a lábaink alatt. A csúszós zokni is sok pontveszteséget és izgalmas mozdulatsorokat okozott már, tapasztalatunk szerint mezítláb biztonságosabb játszani a hajópadlón. Külön humor, amikor a kisasztalon lévő teás bögrébe toccsan a labda, vagy eltűnik a könyvespolc könyvei mögött. Nem teljesen tökéletesre sikeredett lecsapásoknál előfordul, hogy „a fal adja a másikat”, vagyis a gyors labda visszapattan a feladóhoz, anélkül, hogy bárki beleérne. Férjem nagy mestere a szekrény tetejéről visszacsorgó labdának a játékba való visszavezetésében. A kedvencem talán mégis az, amikor a labda fennakad a karácsonyfán, és ízlésesen megpihen a díszek között.

Szerva itt, fikusz ott

Szóval van, hogy többet röhögünk, mint pingpongozunk, de az is fejleszt, fogyaszt, pihentet, örömet okoz. Szól a zene, kimelegszünk, pattog a labda, kacagunk, kint meg szitál az ónos eső. 

Nem minden foltra kell vanish.....

Alsó tagozat után iskolát váltottam, és az országban elsőként induló nyolcosztályos gimnázium elsőként induló osztályában volt szerencsém jó néhány kiemelkedő tanárszemélyiséggel találkozni. Mostani életem ( művészetterápiát tanulok éppen ) szemszögéből nézve úgy látom, hogy nem kis útravalót kaptam attól a rajztanárnőmtől, aki a korábbi "rajzoljgrafittalrácsotafélfamentesrajzlapraésfesdbemindegyikugyanolyankesztyűtamikkelkitöltöttedugyanolyanszínüreésezleszapécsikesztyűgyárreklámja" ((kimentélalvonalbólhármascsaksajnos... :-( )) mentalitást kukába hagyintva arra bíztatott minket, hogy kedvünkre való színekkel foltokat festve a bármekkora papírra a kavalkádban végül gondolatainkat megragadó formákat találjunk. Azokat más színekkel, vonalkákkal, pöttyökkel, BÁRHOGYAN kiemelve, a papírt - és ezáltal gyakran a már addig elkészült témákat is el-elforgatva (Míly szentségtörés!! - rebeghetné korábbi rajztanárom alsó ajkát harapdálva... ) végül általában igen gazdag és mozgalmas művészi alkotások születtek. Sokan sok díjat nyertünk ezekkel az képekkel különböző versenyeken. Nem azért, mintha annyira tudtunk volna rajzolni, vagy festeni..

  15 évvel később....

de rohadt üres ez a fal... kéne ide valami... valami nagy.....valami színes... valami egyedi, valami saját készítésű..... de az olyan nehéz egyedül... jajajjjjj....

  néhány hónappal később.....

Tele van a nappalink. Anyadélután van. (Ez annyit jelent, hogy reménykedünk benne, hogy a  gyerekek eljátszanak majd egymással, mi meg teáznánk, de közben mindig valaki bekakil vagy szopni akar.) 

Összehívtam, akit csak tudtam. Mindenkinél ecset, néhányak kezében akrilfestékkel telenyomott tányérok és egy nagy (75x150cm-es) rétegeltlemez táblát állunk körül nyolcan-tizen, amelyet éppen megpróbálunk hangulatunknak megfelelő színfoltokkal beteríteni... A folytatást a többiek még nem sejtik, mivel igazából nekem sincs fogalmam sem róla :-). Csak annyit tudok, hogy a "remekmű" épp születőben, nagy lesz, színes és EGYEDI! És ez már elég is. Bennem totál elégedettség és nyugalom a  végeredménnyel kapcsolatban, örömteli izgatottság. A többiekben érzek még némi bizonytalanságot... 

"jajj, én nem tudok festeni" 

- hangzik el néhány bátortalan próbálkozás a menekülés irányába... Persze ezeket ignoráljuk. Dolog van. Menni kell az árral. S egyesek bátorságát látva a bátortalanabbakban is lassan felszabadul az erő, amivel dolgozni lehet végre. Gyorsul a  tempó. Mikor mondom, hogy akkor most forgás és helycsere az óra járásával megegyező irányban, már csak néhányan próbálkoznak ellenvetéssel, a  többiek bizalommal és kíváncsisággal rendezkednek be új helyükön. Elkezdünk tartalmat tulajdonítani az egyes formáknak, foltoknak, mindenki festi, amit lát és amihez épp kedve is van és lassan mindenki kezdi visszanyerni cselekvési szabadságát, bátorságát a kezdeményezésre. Az nőcik helyet cserélnek egymással, összedolgoznak, összekapcsolódnak, ide-oda mennek, az arcok egyre elégedettebbek. Az enyémen már az elejétől fogva mindentudó vigyor ülhet, hiszen már a  gondolat megfoganása óta tudom, hogy ez olyan valami, amit elrontani nem lehet. Mint ahogy nem is lehet. Íme:

 

az első...

Férjem nem tombol. Néhány hét várakozás után vendégségbe hívott gyanútlan munkatársaival felszerelteti a MŰVET a nappaliban éktelenkedő üres fal kellős közepére! Vállalja, kiáll mellette, ami férfi létére igazán nem kis teljesítmény. A belépő vendégeket a szembeköszönő katyvasz erőst megosztja általában. A vélemények a skála két végpontjához közelítenek... A negatív irányultságúak az "érdekes" jelző mögé bújva a szoba egy távolabbi sarkában próbálnak a  kép hatása alól kivonódni, avval nem közösséget vállalni. (Mert mégiscsak milyen dolog már egy olyan helyre jönni vendégségbe, ahol "ez" - értsd EEEEEEEEZ!!!!!!!! - van a  falon. No de hagyjuk őket békén. Mindenkinek joga van a saját véleményéhez. (de azért önismereti szempontból érdekes kérdés lehet, hogy a képnek mely tulajdonsága vált ki belőlem ilyen erős ellenérzéseket!) 

Azóta több kép is készült. 

Az alábbi alkotás 4-5 gyerek és 2-3 felnőtt közös munkája egy szülinapra. A címe: Noé bárkája. Aki nem ismerné fel az  állatok alapján... 

 

Sógorném nagysikerű leánybúcsúztatós képe, mely lelkes óvónők és humán beállítottságú személyek kitartó és gondosan aprólékos munkájának eredménye!

és a jelenlegi nappalink falát díszítő kedvenc...

A konklúzió? 

a címben már megfogalmaztam...

De komolyra fordítva a szót. Ugyanez a technika papíron is működik. Bárki találhat nagyobb darab kartont a háztartásában, amit körbeül és "befoltoz" a gyerekeivel, barátaival, barátnőivel, ellenségeivel, tanítványaival. Aztán lehet cizellálni egy kicsit alkoholos filccel, vagy simával, ha az van kéznél és már megszáradtak a  foltok. Üzeneteket is belerejthetünk, vagy az alkotók neveit, idézeteket, bármit. 

A lényeg: MINDEN JÓ, AMI AZ (A)LAPRA KERÜL! Szülessen sok ilyen kép az együttműködés, a  felbátorodás, az alkotási szabadság, a fantázia és az elfogadás jegyében.   

Jó volt Veletek együtt dolgozni!!! :-)

Már várom a következőt!

Sapka, sál

Pistike nagy dérrel-dúrral elindul otthonról.

„Hová mész?”, kérdezi az anyukája.

„Cseresznyét szedni”, feleli Pistike.

„Januárban?!”, kérdi döbbentem az anyuka.

Pistike rezignáltan felel: „Tudom, tudom: sapka, sál...”

Csak azért írtam le a viccet, mert sapkákról meg sálakról lesz szó, pontosabban a tárolásukról.

A téli kiegészítők praktikus tárolásának kísérlete nálam egy szögletes kosárral kezdődött, amelyet az előszobában, a fogas alatt található kis, kétszintes cipőtartó sarkába helyeztem. Ez egyrészt több cipőtől is elvette a helyet, másrészt pár nap múlva az összes sapkánk, sálunk, kesztyűnk szőrös lett. Ugyanis oda vackolt be a kiskutyánk, amikor mindenki elment otthonról.

Az asztalka fölött kihasználatlan volt a tér.

Ezt a sikeresebb, falon kosaras megoldást Krisztina barátnőmnél láttam, bár ő fehérre meszelt, egyenes falú kosarakat használt, és az feneküket erősítette fel egy szabad falfelületre. Amikor a férjem nekilátott a mi kosaraink felerősítésének, morcosan nézett rám, hogy rossz kosarakat vettem, hiszen a nem egyenes falúból kipotyognak majd a dolgok. Szóval kényszerből jött a szájjal fölfelé, a sarokba rögzítős megoldás, de hamar beláttuk, a sarkokba ez jobban is passzol.

A kupi  színes vidám kavalkáddá válik.

Sikerült a praktikus tároló hely kialakítása: egy mozdulat beledobni érkezés után a kesztyűt, sapkát,  könnyű benne turkálni, és vidámabb, játékosabb, mint bármilyen polc vagy tároló. Felszerelni sem volt nagyon macerás, mindegyik kosarat 2-2 tipli a falban + csavar tartja. 

2 fúrás / kosár

Taktilis eszközök

A szenzoros integrációs terápia és az ergoterápia vonalaira ragadva arra gondoltam, hogy időről időre megmutatok néhány meglepő eszközt a készletükből, amik mögött több értelem rejlik, mint amire az ember első látásra becsüné őket.

                                    

A kulcsszó a taktilis észlelés. Ez annyit jelent, hogy az ember az olyan ingereket, amik a bőrén keresztül érik, megfelelően fel tudja dolgozni. Se nem túl erősen, se nem túl gyengén, hanem pont olyannak, amilyenek azok valójában. Azt hinnénk, hogy ez alapvető, pedig nem, csak annyira nem vagyunk tisztában a taktilis túlérzékenység jelenségével, hogyha a gyerek nem engedi, hogy bekrémezzék az arcát, vagy minden egyes hajmosáskor hisztizik, eszünkbe se jut. Pedig még az is lehet, hogy oka van rá, mert ami másnak teljesen normális inger, az neki fáj, csikiz, forró... Ez azért van, mert az idegrendszerének a taktilis ingerek feldolgozásáért felelős része még nem elég fejlett.

Fejleszteni úgy lehet, ha megfelelő ingereket adunk neki, például rendszeresen hungarocelgolyóval töltött párnával átdörzsöljük a gyerek testét. Vagy beleültetjük a cseresznyemagkádba kincseket keresni (üveggolyók, kavicsok). A turkálás közben folyamatos ingerek érik a testét, ahogy a cseresznyemagok ide-oda kúsznak, ő meg belesüpped, kutat, figyel. (Németországban lehet ilyen 30 kg-s zsákokban cseresznyemagot kapni, itthon nem tudok róla, sokat kell enni.)

Egy másik ötlet, amikor falapokra különböző felületű tárgyakat ragasztunk (lásd: dugó, teniszlapda, szivacs, termények, stb. ), és ezeket szigetekként használjuk, amiken át kell lavírozni a "folyón".  Sok gyereknél ugyanis a mezítláb járás kizárt, mások nem hajlandók zoknit húzni, húzósabb esetben érzékenyek mindenféle ruhaneműre, mert fájdalmas számukra, ahogyan az a testükhöz ér és súrlódik. Furán hangzik, de van ilyen, 

Számomra ez azért volt érdekes, mert én például olyan szinten nem bírom az arcomon a melegvizet, hogy a fodrász mindig ledöbben, hogy a langyosra azt mondom, hogy forró. Úgyhogy a taktilis észlelés... ha valakinek ismerősek voltak a fent felsoroltak, kezdheti dörzsölni és masszírozni a gyerekét. 

Teatime = recycle time

Hidegre fordult az idő, egyre többet teázunk. Vásárolni egész évben vásárolunk és sokan bevásárló listát is írunk. Hogyan függ össze a tea és a lista? A kapcsolat a környezetvédelem. Na jó, környezetvédelmecske.

Azért kezdtem el elrakni az üres teapapírokat a konyhában egy borítékba, mert sok gyerek gyűjtötte őket a környezetemben. Aztán valahogy mindig maradt pár darab. Amikor egyszer bevásárlási listát akartam írni és hirtelen nem találtam firka papírt, sőt, semmilyent se, kihúztam egy teapapírt, kinyitottam és örömmel konstatáltam, hogy a tasak belső oldala üres, fehér, és kihajtogatva pont listaméretű.

Nem nagy újrahasznosítás ez, mégis jólesik a lelkemnek. Olyan egyszerű és frappáns. Egy mozdulat becsúsztatni a borítékba, egy mozdulat előkapni. Nem kell erre a célra kis füzetecskét venni, A4-es lapokat felvagdosni, szerelmes levelek csücskét letépdesni. Csak egyszer kell egy praktikus helyet kialakítani, ami könnyen elérhető, aztán teázni, teázni, teázni.

Kupak memory

Már nem is tudom honnan van ez az ötlet, de nekem nagyon megtetszett, mert egyszerű és nagyszerű. És még újrahasznosítás is. 

Kicsi gyerekek is könnyen meg tudják fogni és, ha a szabadban játszunk vele, a szél sem kapja olyan könnyen fel. Sőt, ha véletlenül ráömlik valami, azt is jobban bírja, mint a kártya. 

És csak sok sok egyforma kupak és matrica párok kellenek hozzá. De a kreatívabbak festhetnek is a kupakokba párokat. Vagy csomagolópapírból is ragaszthatnak bele képeket. Én az íróasztalom fiókjából kaptam elő ezt a Djeco matricát (mert nagyon kedvelem ezeket), amiben két-két egyforma lap matrica van rengeteg matricával. 

A mi készletünk 18 pár, de azóta gyűlt még kupak(szeretjük a tésztát) és matrica is van még, szóval lehet, hogy idővel majd bővítem.

 A doboza egy kiürült, szép teásdoboz, amire raktam még egy-két matricát, de szép alkoholos fém doboz is kitűnő lehet a célra.

Szúrja a szemét?

Az épített környezetünk nem mindig a legszebb. Sőt: hupiszínűre festett kerítések, koszlott buszvárók, omladozó tűzfalak, az égboltot felkaszaboló villanydrótok. Túl sok a beton, a kocka, a szürke. Ezekkel nem tudunk mit tenni. De miért ne lehetne egy kis játékosságot, humort vinni a közvetlen környezetünkbe, egy kicsit díszíteni, szépítgetni a minket körülvevő tárgyakat? 

Például a kukánkat. Az is ronda. De nem kell, hogy ráadásul unalmas egyensötétszürke vagy egyenzöld legyen. Fessük be. Dekoráljuk ki. Tegyük egyedivé. Gyerekekkel csinálni ezt, remek családi program. Egy nagy felület, amit kedvükre megfesthetnek, aztán hetente ki van állítva az utcában, nagyon izgalmas! Mosolyog, aki arra sétál. Nem beszélve a kukásokról.

Én egyszerű zománcfestéket használtam, nem szántam rá túl sok időt, olyan is lett. De talán mégis jobb, mint volt. Legalább egyedi. Legalább nem lopják el. 

Gyúrjunk gyerekekkel...

Amikor néha megkaparintom a többi bejegyzést produkáló testvéreim gyerekhadát, előfordul, hogy gyúrunk. Lisztet, vajat, tojást, cukrot, s a képeken éppen gesztenyét Bori nővérünk receptje alapján, amit majd kéretik tőle mellékelni. 

Feladat mindenkinek akad, és amellett, hogy élvezzük, és finom lesz, gyógypedagógusosan nem elhanyagolható, hogy nincs a világon jobb módszer az írás előkészítésére, mint a gyúrás. Gyúrhatnak akármit, agyagot, gyurmát, sólisztgyurmát, de azért tény, hogy a gesztenyegolyó finomabb, nekik meg erősödik a kezük, és az ujjaik.

A jó ceruzafogás kialakulásához és ahhoz, hogy ne legyen se túl erős, se túl gyenge a lenyomat a papíron, az kell, hogy a gyerekeknek legyen annyi tapasztalatuk az ujjaikról, hogy differenciáltan tudják őket használni, és szabályozni tudják, mennyi erő kell az aktuális feladat elvégzéséhez. 

Mossák (vagy nyalják...) le az ujjaikat egyenként, dörzsöljék szárazra, és érezzék, hogy van nekik belőle tíz, később ezek még igen jól fognak jönni.

Kész a dolgozókuckóm!

A születésnapom előtti napon ez a kép fogadott, amikor hazaértem:

Ez itt az íróasztalom helye. A férjem és a fiam nekiláttak véghezvinni a születésnapi óhajomat - az új, használható dolgozósarkot! A dolog nemcsak azért volt számomra már egy jó ideje égető kérdés, mert pedáns vagyok, és nem bírom a félkész és ezért folyamatosan káoszba torkolló állapotokat, hanem azért is, mert a dolgozósarok valójában a hálószobánk része, és a helyiség olyan kicsi (összesen 7,5 négyzetméter) és fura alakú (1,5 x 5 m), hogy nagyon nehéz értelmesen berendezni. De szeretem a kihívásokat, főleg az ilyeneket, és ez a szoba meg amúgy is a szívem csücske: eredetileg erkély volt - innen a hülye alak - most pedig három oldala végig ablak, nagyon hangulatos. 

Szóval hazaértem, a nappaliban minden ami a háló-dolgozóból kijött, plusz pár kiló fűrészpor, szétterítve a szőnyegen, a hálószoba pedig a képen látható állapotban. Az ilyesminek ritkán örülök, de most mégis igen: itt a fény az alagút végén! Örömmel vetettem magam tehát a fűrészporba, és angyali nyugalommal bonyolítottam a napi rutint a fűrészek, fúrógépek, festékek, feltornyozott cuccok és száradó polcok közepette. A gyerekek szerencsére szeretik az ilyesféle felfordulást és a barkácsolást is, sajátok és kölcsönvettek egyaránt kivették a részüket a munkában, a végeredmény pedig pontosan olyan lett, amire évek óta vágytam! 

Kacsánk van

Azt hittem, józan vagyok, de most végérvényesen kiderült, hogy nem.

Stoppost felvegyünk?

Kacsa inkognítóban

Az még hagyján, hogy áldásomat adtam rá, hogy a lányom baromfit vásároljon a zsebpénzéből, de amikor rémülten hívott telefonon, hogy képzeljem, lehet, hogy nem fog tudni mégsem venni, mert nem lesz nyitva vasárnap a keltető, még én bíztattam, hogy menjenek csak ki a Papával a gyomai piacra vasárnap reggel, mert ott tök jó csibéket lehet venni. Ki is mentek, vettek is - egy kacsát. Nagyon olcsó volt, mondta az említett leány, csak 600Ft, kettőt is tudott volna venni, csak a Papa nem engedte (a szívtelen). A kacsa, hivatalos nevén Csoki, egyébként tényleg nagyon helyes kis jószág, jött velünk a Balatonra is nyaralni (mert ugye mit csináljunk vele...). Odafelé még belefért a kis piros műanyag dobozba, amibe vittük, egy hét múlva azonban már nem tudtuk belepréselni, ezért lavórban kellett őt hazaszállítanunk. Anyukám próbált megnyugtatni, hogy ez a szülők sorsa, rajtuk is röhögött fél Dévaványa, amikor a húgom nyúlfarmjával közlekedtek minden hétvégén a telekre. És tényleg. Itt, a Móricz Zsigmond Körtér környékén úgy látom, kevesen tartanak szárnyast. Nálunk a teraszon éjszakázik Csoki, és minden reggel valaki (leginkább én) leszállítja a kertben épített karámba, ahol piros, vízzel töltött lavór és egy csíkos napernyő szolgálja a kényelmét. A kacsa egyébként egy szabadulóművész - ha teheti, kilóg az éjszakai szálláshelyről, és megpróbál elbújni teraszon található kevés növényzet mögé, mozdulatlanná dermed, hátha nem látjuk. 

A társasházunk többi lakója nagyon toleráns, kedvesen érdeklődnek a kacsa hogyléte felől, és boldogan veszik tudomásul, hogy a kacsa jó egészségnek örvend. Csak már akkora, hogy a lavórba is alig fér bele. Megpróbáltam az interneten tájékozódni a kacsatartásról, de azontúl, hogy jó lenne 20 négyzetméternyi szabad vízfelületet biztosítani per kacsa, nem jutottam túl messze (és ennél az információmorzsánál be is csuktam az ablakot). Úgyhogy inkább elvisszük Csokit az Őrségbe, ott lesz víz meg kacsatársak. Csak még a következő tulajdonosok nem tudják... 

Szállítható saláta

Azt tapasztalom, hogy nyáron gyakrabban szállítok kaját. Talán többet jövünk-megyünk, több a vendégség, gyakrabban utazunk, sok ilyenkor a kerti mulatság, ahova illik vinni valami harapnivalót. Felmerült tehát a kérdés: mi nem olvad, mi nem romlik meg, és főleg: mi esik jól 40 fokban?

Nagy kedvencem a tabulé saláta, amelynek most feltaláltam szállítható változatát. Veszek kuszkuszt, (nagyobb élelmiszer boltokban lehet kapni). 4 főre a fél kilós zacskó kb. felét kiöntöm egy tálba, nagy vendégség esetén mehet az egész. Rálöttyintek érzéssel egy kis olíva olajat és sok sót. Forró vizet töltök rá, úgy, hogy kb. egy ujjnyira ellepje és lefedem. 5 perc múlva egy kis vajjal és villával összemorzsolom. Ha még keménynek, nyersnek tűnik, hagyom a fedő alatt még párolódni. Más dolgom ezzel nincs, mint hogy kihűljön és majd szállítsam.

Elkészítem a szószt: lila hagymát aprítok, petrezselymet rengeteget (akár 3-4 csokorral is a nagy adaghoz, túl sok egyszerűen nem bír lenni). Mentalevél is mehet bele, de anélkül is működik. Olíva olaj, borecet és/vagy citromlé, só, bors. Az arabok biztos tesznek még bele ezer izgalmas fűszert, de ezt a fapados verziót a gyerekek is megeszik.

Mehetünk! mondta a petrezselyem.

Ezt a hagymás, olajos, ecetes salátaöntet is szállíthatóvá teszem - akár egy befőttes üveg is megteszi. Ezen kívül szállítanom kell a nagy adaghoz fél kiló uborkát és fél kiló paradicsomot.

A helyszínen egy nagy salátás edénybe felvágom a zöldséget, ráöntöm a szószt jól összekeverem. Majd végül belekeverem a kuszkuszt. Állhat is egy picit a hűvösben. Egészséges, különleges, csinos és nem romlik meg az úton.

Árnyékfestés

Aki úgy érzi, nem annyira ügyesen rajzol, az is tud szépeket varázsolni, akár a falaira.

Úgy kezdődött, hogy egyik este a konyhánk falán észrevettem: gyönyörű árnyék alakult ki az utcai lámpának és az ablak előtt álló bokornak köszönhetően.

Ceruzával körberajzoltuk (kösz Ági a segítséget!), és akril festékkel, csak pár különböző zöldnek az árnyalatait használva festettük ki a leveleket. 

Szeles időben trükkösebb!

Ahol nincs megfelelő helyen az ablak, közvilágítás, bokor kombó, ott mesterségesen előállíthatjuk a megfelelő árnyékot. Az alábbi képen látható kis virágot úgy festettem fel, hogy egy szobanövényemet megvilágítottam és körberajzoltam. Érdekes megfigyelés, hogy nem a legszebb virágomnak a legszebb a sziluettje!

Minden éveben új fog nőni!

Beszélgetés színekkel

Jó ideig az a tévhit élt bennem, hogy mivel jól nem tudok, nem is szeretek festeni.

Aztán belecsöppentem egy páros festésbe. Kettesével kaptunk egy hatalmas lapot, amit vizes szívaccsal jól beledolgoztunk az asztalba, hogy a levegőpukliknak nyomuk se maradjon, majd mindketten választhattunk egy- egy színt, kis pohárkában vízzel higított temperát. Beraktak zenét, mi pedig színekké válva, szavak nélkül beszélgetni kezdtünk.  A párbeszédben mindig csak épp annyit mondtunk, amennyit ki akartunk fejezni magunkból, ha egy kör volt bennem, a lapra folyattam, s mikor úgy éreztem, kiadtam magamból, ránéztem a beszélgetőtársamra, ő pedig ha kedve volt, összemosta a körömet a vonalaival, kipöttyözte, összefröcskölte, elkente, kiegészítette, vagy egy egészen más témába kezdett. Sokáig beszélgettünk így, és érezhetően oldódott bennünk a feszültség, miközben többet kifejeztünk egymásnak és magunknak, mint azt szavakkal tehettük volna.

Amikor idén télen a gyakorlatomat csináltam egy terápiás központban, egyik nap spontán rámbízták, hogy kezdjek valamit egy súlyosan halmozottan fogyatékos gyerek 8 éves bátyjával, és édesanyjával. A fiúnak nem könnyű a helyzete, mert bár anyukája nagyon szereti, joviális természetével mindig háttérbe szorul öccse mellett, aki folyamatos gondozásra szorul, és állandóan a középpontban áll. Volt tehát egy órám anyával és fiával, és megszállt az ihlet, a saját élményemből kiindulva előkészítettem nekik a terepet, vizes lap, festékek, ecsetek, zene. Az első szkepticizmus után festeni kezdtek, én kissé visszahúzódtam, de így is érezni lehetett a levegőben ahogyan folyt belőlük a nehezen kimondható, amit pedig már régen el kellett volna mondaniuk egymásnak. Beszédnyelven körülbelül annyi volt mindkettőjüktől, kissé más árnyalattal, hogy "Tudod, hogy milyen őrült fontos vagy nekem? Ha nem tuod, tudd meg!" Katartikus volt.

Nem feltétlenül kell tudni festeni ahhoz, hogy szeressük.