Árnyékfestés

Aki úgy érzi, nem annyira ügyesen rajzol, az is tud szépeket varázsolni, akár a falaira.

Úgy kezdődött, hogy egyik este a konyhánk falán észrevettem: gyönyörű árnyék alakult ki az utcai lámpának és az ablak előtt álló bokornak köszönhetően.

Ceruzával körberajzoltuk (kösz Ági a segítséget!), és akril festékkel, csak pár különböző zöldnek az árnyalatait használva festettük ki a leveleket. 

Szeles időben trükkösebb!

Ahol nincs megfelelő helyen az ablak, közvilágítás, bokor kombó, ott mesterségesen előállíthatjuk a megfelelő árnyékot. Az alábbi képen látható kis virágot úgy festettem fel, hogy egy szobanövényemet megvilágítottam és körberajzoltam. Érdekes megfigyelés, hogy nem a legszebb virágomnak a legszebb a sziluettje!

Minden éveben új fog nőni!

Beszélgetés színekkel

Jó ideig az a tévhit élt bennem, hogy mivel jól nem tudok, nem is szeretek festeni.

Aztán belecsöppentem egy páros festésbe. Kettesével kaptunk egy hatalmas lapot, amit vizes szívaccsal jól beledolgoztunk az asztalba, hogy a levegőpukliknak nyomuk se maradjon, majd mindketten választhattunk egy- egy színt, kis pohárkában vízzel higított temperát. Beraktak zenét, mi pedig színekké válva, szavak nélkül beszélgetni kezdtünk.  A párbeszédben mindig csak épp annyit mondtunk, amennyit ki akartunk fejezni magunkból, ha egy kör volt bennem, a lapra folyattam, s mikor úgy éreztem, kiadtam magamból, ránéztem a beszélgetőtársamra, ő pedig ha kedve volt, összemosta a körömet a vonalaival, kipöttyözte, összefröcskölte, elkente, kiegészítette, vagy egy egészen más témába kezdett. Sokáig beszélgettünk így, és érezhetően oldódott bennünk a feszültség, miközben többet kifejeztünk egymásnak és magunknak, mint azt szavakkal tehettük volna.

Amikor idén télen a gyakorlatomat csináltam egy terápiás központban, egyik nap spontán rámbízták, hogy kezdjek valamit egy súlyosan halmozottan fogyatékos gyerek 8 éves bátyjával, és édesanyjával. A fiúnak nem könnyű a helyzete, mert bár anyukája nagyon szereti, joviális természetével mindig háttérbe szorul öccse mellett, aki folyamatos gondozásra szorul, és állandóan a középpontban áll. Volt tehát egy órám anyával és fiával, és megszállt az ihlet, a saját élményemből kiindulva előkészítettem nekik a terepet, vizes lap, festékek, ecsetek, zene. Az első szkepticizmus után festeni kezdtek, én kissé visszahúzódtam, de így is érezni lehetett a levegőben ahogyan folyt belőlük a nehezen kimondható, amit pedig már régen el kellett volna mondaniuk egymásnak. Beszédnyelven körülbelül annyi volt mindkettőjüktől, kissé más árnyalattal, hogy "Tudod, hogy milyen őrült fontos vagy nekem? Ha nem tuod, tudd meg!" Katartikus volt.

Nem feltétlenül kell tudni festeni ahhoz, hogy szeressük.

Eperlekvár

4 kg eper, 80 dkg cukor, fél citrom leve, kifőzött befőttesüvegek (szétégetett kéz)
Az eredményt a gyerekek kanállal falják, illetve, ha közbe nem lépek időben, higítatlanul isszák...

Esős-festős délután

Gyermekeim és én osztjuk azt a véleményt, miszerint festeni jó. Ha egyszer beindulnak, fél óra alatt annyi alkotás készül, hogy beterítik a rajzlapok az erkélyt, ahol száradási idejüket töltik, majd beterítik a konyha falát, ahol kiállítódnak.

 A gyerekek még hónapok múlva is elmesélik a szerencsés vendégeknek, hogy melyiket ki festette, és így végül mindenki jól jár: a gyerekek festenek és örülnek, a képek nem kerülnek egyből valami dosszié vagy fiók (uram bocsá’ a szemetes) mélyére, hanem büszkén virítanak a falon, a vendégek remek idegenvezetésben részesülnek, én pedig gyorsan kiheverem azt a 30-40 perces konyhatakarítást, amit az ilyen projektek jelentenek. Arról nem is beszélve, amikor nekem is jut közben 5 perc festeni egy jó kis színes pacát!

Turi-buli

Vannak emberek, aki egy laza mozdulattal kidobják azt, ami nem kell már. Irigylem őket, én nem ilyen vagyok. Félrerakom ami picit tönkrement, ami elhasználódott, amit kihíztam, amit több éve nem használtam. És tudjátok, mit mondok ilyenkor? Tök ciki: „Valamire biztos jó lesz.”

Aki szintén gyakran mondogatja ezt a nénis mondatot, annak ajánlom ezt a bejegyzést.

Még használható állapotban lévő ruhát nagyon nem szívesen dobok ki. Sokszor van olyan, hogy megunok egy-egy darabot, vagy eleve rossz ötlet volt megvenni, vagy kihíztam. De ettől még pazarlásnak tűnik a kukába dobni. Fiatalabb, lelkesebb koromban próbálkoztam a bolhapiacozással, kevés sikerrel. (Az is megérne egy bejegyzést). Bosszant a pazarlás. Az én kis válaszom a fogyasztói társadalomra az úgynevezett Turi-buli.

Évente kétszer szervezek ilyet (tavaszi-nyári kollekció, őszi-téli kollekció). Meghívom pár barátnőmet, hogy hozzák el felesleges ruháikat. Készítek valami harapnivalót, felporszívózok és várom a nagy pakkal érkező vendégeket.

Ha mindenki megérkezett, bálabontás van. A nappali közepére szórjuk az összes zsák, szatyor, táska tartalmát. Nagy kupac keletezik. A gyerekek élvezik, bele lehet hemperegni, a kutyák is szívesen fészkelődnek rá. A nők meg elkezdik túrni. Előkerül sok érdekes ruha, és még érdekesebb történet. Meg rengeteg poén. Mindig akad egy bohóc, aki felveszi a legextrémebb darabokat. Szemlesütve meséljük el egymásnak, hogy AZT mi a fenéért vettük meg. Aztán vicces az is, amikor nagy lelkesen ajánlgatunk egy darabot valakinek, mennyire illik hozzá, mennyire el tudjuk képzelni rajta, erre ő: „ja, én hoztam.”

Nagy sikere szokott lenni a „legtöbbet vivő” díj kiosztásának. Elvileg tilos többet hozni, mint vinni, de azért az ügyesebbeknek ez is sikerül. Humorba szokott fulladni a buli vége felé a házigazda elkeseredett próbálkozása, hogy mindenkire rátukmáljon még pár darabot. Ilyenkor a legrosszabb marketing dumákat is beveti. (Többet röhögnek, mint visznek tőle.)

Hiszen ami marad, az ő nappalijában marad. Ezt aztán el lehet szállítani a ruhagyűjtő konténerek egyikébe (bevásárlóközpontok parkolójában van ilyen), de szerencsésebb esetben van olyan konkrét rászoruló család, akikhez el lehet juttatni. Volt már, hogy Erdélybe indult valaki, és nagyon örült a szállítmánynak. De segélyszervezetekhez is lehet vinni.

első...

Eljött a nagy nap!

Ma megírom életem első blogbejegyzését... Természetesen tökéletesnek kell lennie. Nem árt, ha az Élet összes fontos területét érinti majd, mindemellett a Földön élő összes ember számára -  jobban sikerült bejegyzések esetén  az összes állat, növény és ásvány számára is - közvetítenie kell " A MONDANIVALÓT".

Egy csipetnyi humor, a legmélyebb extázis, ellenálhatatlan erő és a végtelen alázat  irodalmi szinten manifesztálódott ámde a köznapi ember számára is teljességgel érthető, tömör, harmónikus elegye lesz ez a mai blogbejegyzés, ha elkészül...