Beszélgetés színekkel

Jó ideig az a tévhit élt bennem, hogy mivel jól nem tudok, nem is szeretek festeni.

Aztán belecsöppentem egy páros festésbe. Kettesével kaptunk egy hatalmas lapot, amit vizes szívaccsal jól beledolgoztunk az asztalba, hogy a levegőpukliknak nyomuk se maradjon, majd mindketten választhattunk egy- egy színt, kis pohárkában vízzel higított temperát. Beraktak zenét, mi pedig színekké válva, szavak nélkül beszélgetni kezdtünk.  A párbeszédben mindig csak épp annyit mondtunk, amennyit ki akartunk fejezni magunkból, ha egy kör volt bennem, a lapra folyattam, s mikor úgy éreztem, kiadtam magamból, ránéztem a beszélgetőtársamra, ő pedig ha kedve volt, összemosta a körömet a vonalaival, kipöttyözte, összefröcskölte, elkente, kiegészítette, vagy egy egészen más témába kezdett. Sokáig beszélgettünk így, és érezhetően oldódott bennünk a feszültség, miközben többet kifejeztünk egymásnak és magunknak, mint azt szavakkal tehettük volna.

Amikor idén télen a gyakorlatomat csináltam egy terápiás központban, egyik nap spontán rámbízták, hogy kezdjek valamit egy súlyosan halmozottan fogyatékos gyerek 8 éves bátyjával, és édesanyjával. A fiúnak nem könnyű a helyzete, mert bár anyukája nagyon szereti, joviális természetével mindig háttérbe szorul öccse mellett, aki folyamatos gondozásra szorul, és állandóan a középpontban áll. Volt tehát egy órám anyával és fiával, és megszállt az ihlet, a saját élményemből kiindulva előkészítettem nekik a terepet, vizes lap, festékek, ecsetek, zene. Az első szkepticizmus után festeni kezdtek, én kissé visszahúzódtam, de így is érezni lehetett a levegőben ahogyan folyt belőlük a nehezen kimondható, amit pedig már régen el kellett volna mondaniuk egymásnak. Beszédnyelven körülbelül annyi volt mindkettőjüktől, kissé más árnyalattal, hogy "Tudod, hogy milyen őrült fontos vagy nekem? Ha nem tuod, tudd meg!" Katartikus volt.

Nem feltétlenül kell tudni festeni ahhoz, hogy szeressük.