Téli sport a nappaliban

Lehet télen pingpongozni! Otthon! Decemberben, januárban, hóesésben, mínuszokban, ónos esőben. Bent. Na jó, egy kb. 30 nm-es helyiség kell hozzá. A többi már csak találékonyság.

ő az

Nálunk a nappaliban az étkező asztalon (80 x 160 cm) kezdődött a téli sportolás, egy asztallapra felszerelhető, kb. 3000 forintba kerülő pingpong hálóval. Megvan annak is a bája, hogy kisebb asztalon játszik az ember, de sokkal élvezetesebb lett a játék, mikor a férjem vágott 2 db 110 x 110 cm-es rétegelt falapot és azokat ráhelyeztük az asztallapra. Utolsó simításként lefestettük felületét. Persze még így is jóval kisebb a sporteszköz, mint az igazi, de nagy meccseket játszunk rajta. 

"Ezt ne rakd fel, drágám! Látszik, hogy milyen kupi van."

Úgy kezdődik a pingpong-mérkőzés, hogy lepakoljuk az aktuális kacatokat az étkező asztalról, aztán amennyire lehet, széttoljuk a bútorokat:, a dohányzóasztalt a kanapéhoz, a székeket a terasz ajtó elé, a növénykéket a sarkokba. Beforgatjuk középre az étkezőasztalt, a szekrény mögül előhúzzuk a két falapot, ráhelyezzük az asztalra, hogy semelyik irányba ne billenjen le, aztán rákattintjuk a hálót, bekapcsolunk valami jó kis latin zenét és indul a móka.

Nem is gondolná az ember, mennyi plusz motívum születik így, hogy a szobánk tereptárgyai is szerepet kapnak a mérkőzésben. Például a kutyánk. Gyilkos labdamenetek közepén sétál halálos nyugalommal át a lábaink alatt. A csúszós zokni is sok pontveszteséget és izgalmas mozdulatsorokat okozott már, tapasztalatunk szerint mezítláb biztonságosabb játszani a hajópadlón. Külön humor, amikor a kisasztalon lévő teás bögrébe toccsan a labda, vagy eltűnik a könyvespolc könyvei mögött. Nem teljesen tökéletesre sikeredett lecsapásoknál előfordul, hogy „a fal adja a másikat”, vagyis a gyors labda visszapattan a feladóhoz, anélkül, hogy bárki beleérne. Férjem nagy mestere a szekrény tetejéről visszacsorgó labdának a játékba való visszavezetésében. A kedvencem talán mégis az, amikor a labda fennakad a karácsonyfán, és ízlésesen megpihen a díszek között.

Szerva itt, fikusz ott

Szóval van, hogy többet röhögünk, mint pingpongozunk, de az is fejleszt, fogyaszt, pihentet, örömet okoz. Szól a zene, kimelegszünk, pattog a labda, kacagunk, kint meg szitál az ónos eső. 

Nem minden foltra kell vanish.....

Alsó tagozat után iskolát váltottam, és az országban elsőként induló nyolcosztályos gimnázium elsőként induló osztályában volt szerencsém jó néhány kiemelkedő tanárszemélyiséggel találkozni. Mostani életem ( művészetterápiát tanulok éppen ) szemszögéből nézve úgy látom, hogy nem kis útravalót kaptam attól a rajztanárnőmtől, aki a korábbi "rajzoljgrafittalrácsotafélfamentesrajzlapraésfesdbemindegyikugyanolyankesztyűtamikkelkitöltöttedugyanolyanszínüreésezleszapécsikesztyűgyárreklámja" ((kimentélalvonalbólhármascsaksajnos... :-( )) mentalitást kukába hagyintva arra bíztatott minket, hogy kedvünkre való színekkel foltokat festve a bármekkora papírra a kavalkádban végül gondolatainkat megragadó formákat találjunk. Azokat más színekkel, vonalkákkal, pöttyökkel, BÁRHOGYAN kiemelve, a papírt - és ezáltal gyakran a már addig elkészült témákat is el-elforgatva (Míly szentségtörés!! - rebeghetné korábbi rajztanárom alsó ajkát harapdálva... ) végül általában igen gazdag és mozgalmas művészi alkotások születtek. Sokan sok díjat nyertünk ezekkel az képekkel különböző versenyeken. Nem azért, mintha annyira tudtunk volna rajzolni, vagy festeni..

  15 évvel később....

de rohadt üres ez a fal... kéne ide valami... valami nagy.....valami színes... valami egyedi, valami saját készítésű..... de az olyan nehéz egyedül... jajajjjjj....

  néhány hónappal később.....

Tele van a nappalink. Anyadélután van. (Ez annyit jelent, hogy reménykedünk benne, hogy a  gyerekek eljátszanak majd egymással, mi meg teáznánk, de közben mindig valaki bekakil vagy szopni akar.) 

Összehívtam, akit csak tudtam. Mindenkinél ecset, néhányak kezében akrilfestékkel telenyomott tányérok és egy nagy (75x150cm-es) rétegeltlemez táblát állunk körül nyolcan-tizen, amelyet éppen megpróbálunk hangulatunknak megfelelő színfoltokkal beteríteni... A folytatást a többiek még nem sejtik, mivel igazából nekem sincs fogalmam sem róla :-). Csak annyit tudok, hogy a "remekmű" épp születőben, nagy lesz, színes és EGYEDI! És ez már elég is. Bennem totál elégedettség és nyugalom a  végeredménnyel kapcsolatban, örömteli izgatottság. A többiekben érzek még némi bizonytalanságot... 

"jajj, én nem tudok festeni" 

- hangzik el néhány bátortalan próbálkozás a menekülés irányába... Persze ezeket ignoráljuk. Dolog van. Menni kell az árral. S egyesek bátorságát látva a bátortalanabbakban is lassan felszabadul az erő, amivel dolgozni lehet végre. Gyorsul a  tempó. Mikor mondom, hogy akkor most forgás és helycsere az óra járásával megegyező irányban, már csak néhányan próbálkoznak ellenvetéssel, a  többiek bizalommal és kíváncsisággal rendezkednek be új helyükön. Elkezdünk tartalmat tulajdonítani az egyes formáknak, foltoknak, mindenki festi, amit lát és amihez épp kedve is van és lassan mindenki kezdi visszanyerni cselekvési szabadságát, bátorságát a kezdeményezésre. Az nőcik helyet cserélnek egymással, összedolgoznak, összekapcsolódnak, ide-oda mennek, az arcok egyre elégedettebbek. Az enyémen már az elejétől fogva mindentudó vigyor ülhet, hiszen már a  gondolat megfoganása óta tudom, hogy ez olyan valami, amit elrontani nem lehet. Mint ahogy nem is lehet. Íme:

 

az első...

Férjem nem tombol. Néhány hét várakozás után vendégségbe hívott gyanútlan munkatársaival felszerelteti a MŰVET a nappaliban éktelenkedő üres fal kellős közepére! Vállalja, kiáll mellette, ami férfi létére igazán nem kis teljesítmény. A belépő vendégeket a szembeköszönő katyvasz erőst megosztja általában. A vélemények a skála két végpontjához közelítenek... A negatív irányultságúak az "érdekes" jelző mögé bújva a szoba egy távolabbi sarkában próbálnak a  kép hatása alól kivonódni, avval nem közösséget vállalni. (Mert mégiscsak milyen dolog már egy olyan helyre jönni vendégségbe, ahol "ez" - értsd EEEEEEEEZ!!!!!!!! - van a  falon. No de hagyjuk őket békén. Mindenkinek joga van a saját véleményéhez. (de azért önismereti szempontból érdekes kérdés lehet, hogy a képnek mely tulajdonsága vált ki belőlem ilyen erős ellenérzéseket!) 

Azóta több kép is készült. 

Az alábbi alkotás 4-5 gyerek és 2-3 felnőtt közös munkája egy szülinapra. A címe: Noé bárkája. Aki nem ismerné fel az  állatok alapján... 

 

Sógorném nagysikerű leánybúcsúztatós képe, mely lelkes óvónők és humán beállítottságú személyek kitartó és gondosan aprólékos munkájának eredménye!

és a jelenlegi nappalink falát díszítő kedvenc...

A konklúzió? 

a címben már megfogalmaztam...

De komolyra fordítva a szót. Ugyanez a technika papíron is működik. Bárki találhat nagyobb darab kartont a háztartásában, amit körbeül és "befoltoz" a gyerekeivel, barátaival, barátnőivel, ellenségeivel, tanítványaival. Aztán lehet cizellálni egy kicsit alkoholos filccel, vagy simával, ha az van kéznél és már megszáradtak a  foltok. Üzeneteket is belerejthetünk, vagy az alkotók neveit, idézeteket, bármit. 

A lényeg: MINDEN JÓ, AMI AZ (A)LAPRA KERÜL! Szülessen sok ilyen kép az együttműködés, a  felbátorodás, az alkotási szabadság, a fantázia és az elfogadás jegyében.   

Jó volt Veletek együtt dolgozni!!! :-)

Már várom a következőt!

Sapka, sál

Pistike nagy dérrel-dúrral elindul otthonról.

„Hová mész?”, kérdezi az anyukája.

„Cseresznyét szedni”, feleli Pistike.

„Januárban?!”, kérdi döbbentem az anyuka.

Pistike rezignáltan felel: „Tudom, tudom: sapka, sál...”

Csak azért írtam le a viccet, mert sapkákról meg sálakról lesz szó, pontosabban a tárolásukról.

A téli kiegészítők praktikus tárolásának kísérlete nálam egy szögletes kosárral kezdődött, amelyet az előszobában, a fogas alatt található kis, kétszintes cipőtartó sarkába helyeztem. Ez egyrészt több cipőtől is elvette a helyet, másrészt pár nap múlva az összes sapkánk, sálunk, kesztyűnk szőrös lett. Ugyanis oda vackolt be a kiskutyánk, amikor mindenki elment otthonról.

Az asztalka fölött kihasználatlan volt a tér.

Ezt a sikeresebb, falon kosaras megoldást Krisztina barátnőmnél láttam, bár ő fehérre meszelt, egyenes falú kosarakat használt, és az feneküket erősítette fel egy szabad falfelületre. Amikor a férjem nekilátott a mi kosaraink felerősítésének, morcosan nézett rám, hogy rossz kosarakat vettem, hiszen a nem egyenes falúból kipotyognak majd a dolgok. Szóval kényszerből jött a szájjal fölfelé, a sarokba rögzítős megoldás, de hamar beláttuk, a sarkokba ez jobban is passzol.

A kupi  színes vidám kavalkáddá válik.

Sikerült a praktikus tároló hely kialakítása: egy mozdulat beledobni érkezés után a kesztyűt, sapkát,  könnyű benne turkálni, és vidámabb, játékosabb, mint bármilyen polc vagy tároló. Felszerelni sem volt nagyon macerás, mindegyik kosarat 2-2 tipli a falban + csavar tartja. 

2 fúrás / kosár