Alsó tagozat
után iskolát váltottam, és az országban elsőként induló nyolcosztályos
gimnázium elsőként induló osztályában volt szerencsém jó néhány kiemelkedő
tanárszemélyiséggel találkozni. Mostani életem ( művészetterápiát tanulok éppen ) szemszögéből nézve úgy látom,
hogy nem kis útravalót kaptam attól a rajztanárnőmtől, aki a korábbi "rajzoljgrafittalrácsotafélfamentesrajzlapraésfesdbemindegyikugyanolyankesztyűtamikkelkitöltöttedugyanolyanszínüreésezleszapécsikesztyűgyárreklámja"
((kimentélalvonalbólhármascsaksajnos...
:-( )) mentalitást kukába hagyintva arra bíztatott minket, hogy kedvünkre való
színekkel foltokat festve a bármekkora papírra a kavalkádban végül
gondolatainkat megragadó formákat találjunk. Azokat más színekkel,
vonalkákkal, pöttyökkel, BÁRHOGYAN kiemelve, a
papírt - és ezáltal gyakran a már addig elkészült témákat is el-elforgatva (Míly szentségtörés!! - rebeghetné
korábbi rajztanárom alsó ajkát harapdálva... ) végül általában igen gazdag és mozgalmas művészi alkotások születtek. Sokan sok díjat nyertünk ezekkel az képekkel
különböző versenyeken. Nem azért, mintha annyira tudtunk volna rajzolni, vagy
festeni..
15
évvel később....
de rohadt
üres ez a fal... kéne ide valami... valami nagy.....valami színes... valami
egyedi, valami saját készítésű..... de az olyan nehéz egyedül... jajajjjjj....
néhány
hónappal később.....
Tele van a
nappalink. Anyadélután van. (Ez annyit jelent, hogy reménykedünk benne, hogy a gyerekek eljátszanak majd egymással, mi meg
teáznánk, de közben mindig valaki bekakil vagy szopni akar.)
Összehívtam, akit
csak tudtam. Mindenkinél ecset, néhányak kezében akrilfestékkel telenyomott
tányérok és egy nagy (75x150cm-es) rétegeltlemez táblát állunk körül nyolcan-tizen, amelyet éppen megpróbálunk hangulatunknak megfelelő színfoltokkal beteríteni... A folytatást a többiek még nem sejtik, mivel igazából nekem sincs fogalmam sem róla :-). Csak annyit
tudok, hogy a "remekmű" épp születőben, nagy lesz, színes és EGYEDI!
És ez már elég is. Bennem totál elégedettség és nyugalom a végeredménnyel kapcsolatban, örömteli
izgatottság. A többiekben érzek még némi bizonytalanságot...
"jajj, én nem
tudok festeni"
- hangzik el néhány bátortalan próbálkozás a menekülés
irányába... Persze ezeket ignoráljuk. Dolog van. Menni kell az árral. S egyesek
bátorságát látva a bátortalanabbakban is lassan felszabadul az erő, amivel
dolgozni lehet végre. Gyorsul a tempó.
Mikor mondom, hogy akkor most forgás és helycsere az óra járásával megegyező
irányban, már csak néhányan próbálkoznak ellenvetéssel, a többiek bizalommal és kíváncsisággal
rendezkednek be új helyükön. Elkezdünk tartalmat tulajdonítani az egyes
formáknak, foltoknak, mindenki festi, amit lát és amihez épp kedve is van és lassan mindenki kezdi
visszanyerni cselekvési szabadságát, bátorságát a kezdeményezésre. Az nőcik helyet cserélnek egymással, összedolgoznak, összekapcsolódnak, ide-oda mennek,
az arcok egyre elégedettebbek. Az enyémen már az elejétől fogva mindentudó
vigyor ülhet, hiszen már a gondolat
megfoganása óta tudom, hogy ez olyan valami, amit elrontani nem lehet. Mint ahogy nem
is lehet. Íme:
 |
| az első... |
Férjem nem
tombol. Néhány hét várakozás után vendégségbe hívott gyanútlan munkatársaival
felszerelteti a MŰVET a nappaliban éktelenkedő üres fal kellős közepére! Vállalja, kiáll mellette, ami férfi létére igazán nem kis teljesítmény. A belépő vendégeket a szembeköszönő katyvasz erőst megosztja általában. A vélemények a skála két végpontjához közelítenek... A negatív irányultságúak az "érdekes" jelző mögé bújva a szoba egy távolabbi sarkában próbálnak a kép hatása alól kivonódni, avval nem közösséget vállalni. (Mert mégiscsak milyen dolog már egy olyan helyre jönni vendégségbe, ahol "ez" - értsd EEEEEEEEZ!!!!!!!! - van a falon. No de hagyjuk őket békén. Mindenkinek joga van a saját véleményéhez. (de azért önismereti szempontból érdekes kérdés lehet, hogy a képnek mely tulajdonsága vált ki belőlem ilyen erős ellenérzéseket!)
Azóta
több kép is készült.
Az alábbi alkotás 4-5 gyerek és 2-3 felnőtt közös munkája egy szülinapra. A címe: Noé bárkája. Aki nem ismerné fel az állatok alapján...
 |
Sógorném nagysikerű leánybúcsúztatós képe, mely lelkes óvónők és humán beállítottságú személyek kitartó és gondosan aprólékos munkájának eredménye!
|
 |
és a jelenlegi nappalink falát díszítő kedvenc...
 A konklúzió? a címben már megfogalmaztam...
De komolyra fordítva a szót. Ugyanez a technika papíron is működik. Bárki találhat nagyobb darab kartont a háztartásában, amit körbeül és "befoltoz" a gyerekeivel, barátaival, barátnőivel, ellenségeivel, tanítványaival. Aztán lehet cizellálni egy kicsit alkoholos filccel, vagy simával, ha az van kéznél és már megszáradtak a foltok. Üzeneteket is belerejthetünk, vagy az alkotók neveit, idézeteket, bármit.
A lényeg: MINDEN JÓ, AMI AZ (A)LAPRA KERÜL! Szülessen sok ilyen kép az együttműködés, a felbátorodás, az alkotási szabadság, a fantázia és az elfogadás jegyében.
Jó volt Veletek együtt dolgozni!!! :-)
Már várom a következőt!
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése